Már amikor a kislányom a pocakomban volt, végigkísérte a
terhességi cukorbetegség azt a csodálatos időszakot.
Jázmin születése után néhány héttel
közölték velem, hogy elmúlott a cukorbetegség, ehetek mindent, ám én továbbra
is odafigyeltem, hogy mennyi szénhidrátot eszem, és 4 éve alig eszem fehér
lisztet, mozogni is igyekszem minél többet.
És mégis, pár hónapja egy ebéd utáni vércukormérés
alkalmával jött az arcul csapás: 12-es volt a cukrom!!! Utána diabetológus,
minden nap cukormérés, cukorbeteg diéta, vérvételek.
Meglepődtem, és
megmondom őszintén, néhány hétig magam alatt voltam a hírtől, hogy valószínűleg
egész életemben most már cukorbeteg életmódot kell követnem.
Eltartott egy
darabig mire rájöttem, hogy ez azért nem olyan szörnyű. Nyilván van, ami nem
fér bele, és sok követelmény van, amit be kell tartani, nem egyszerű, de muszáj.
Tudom mi a legfőbb bajom, ami miatt a cukorbetegség is
„előjött” nálam: a stressz.
Sajnos a stressz egyik legnagyobb ellenségünk, és nagyon nehezen lehet legyőzni, vagy kiiktatni életünkből.
Hiába figyelek oda a szénhidrát-mennyiségre, a
mozgásra, nem vagyok túlsúlyos, nem eszem fehér lisztes dolgokat.
Azzal
tisztában vagyok, hogy genetika szerint hajlamos vagyok a cukorbetegségre,
nagymamámnál és édesanyámnál is idősebb kori cukorbetegség jelentkezett.
Valószínűnek tartom, hogy a stressz hozta előbbre nálam ezt a dolgot, mert
amikor terhes voltam mondták, hogy számíthatok az időskori cukorbetegségre,
ezért is figyeltem azóta oda, hogy minél egészségesebben éljek, ám arra nem számítottam, hogy 29 évesen bekövetkezik (vagy előbb csak nem tudtam róla)
Azért nagyon sok minden agyban dől el, sok múlik a hozzáállásunkon, tehát nagyon fontos a pozitív gondolkodás, ami elég sokszor hiányzik nálam.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése